Panaszlista

Legtöbb problémás házasságban/párkapcsolatban olyan sok bántó szó és cselekedet gyülemlik fel az évek során, hogy szinte egy átláthatatlannak és áttörhetetlennek tűnő falat húzunk kettőnk közé. A falnak minden egyes köve egy múltbéli sérelem, amely szilárdan ott áll. Ezeket a sérelmeket nagy előszeretettel döngölik oda a társak egymás orra alá, akár otthon, akár az irodámban.

A férj kesereg, hogy a feleségének soha nincsen hozzá egy kedves, de még egy biztató szava sem. Ha hazamegy, nem tesz mást, mint zsörtölődik vele mindenért. Sokszor a gyerekek előtt is megdorgálja, amitől a tekintélye csökken és így tovább. Pedig milyen sokat dolgozik a családjáért. Hogy nekik jobb legyen. „Miért nem lehet ezt megbecsülni? Mi a baj azzal, hogy csak a javukat akarom? Ennyi munka után igen is elvárom, hogy a kedvembe járjon!”

A feleség is kesereg, hogy a férje csak a munkájának él. Se rá se pedig a gyerekekre nincsen egy fikarcnyi ideje sem. Nem tervez közös családi programokat. Mindent ő maga csinál. Ha tudná milyen nehéz egyedül boldogulni a gyerekekkel és a háztartással. Elege van. Mikor a férje haza megy a munkából, tudomást sem vesz róla, leül a tv elé és elvárja, hogy kiszolgálja. „Na, ezt már nem csinálom tovább! Elég volt! Nem leszek rabszolga.”

Szóval ez a lista az évek során egyre csak bővül. Mind a kettő fél részletesen és hosszasan fel tudja sorolni, hogy mi a másikkal a baja. Mivel teszi őt a társa boldogtalanná. Miért szabadulnának legszívesebben ebből a boldogtalan kapcsolatból. Látjuk biztosan, hiszen ezekből a panaszos mondatokból is kiderül, hogy egyértelműen ebben a kapcsolatban mindenki csak magát nézi. Nem figyelnek egymásra, a másik szükségleteire. Szó szerint egy én központú életet élnek. Nem beszélgetnek a problémáikról. Nem tudják, miként kell beszélni róluk. Nem gondolnak arra, hogy egymás kölcsönös meghallgatásának mekkora nagy jelentősége van. Hát akkor hogyan is lehetne ebből egy meghitt kapcsolat? Csakis az az út járható, ha ebben a helyzetben mindkét fél elismeri a saját hibáit és hogy a viselkedésével bizony megbántja a partnerét. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy mindkettő fél egyformán hibás a történtekért, sőt! Gyakran előfordul, hogy az egyik fél hibásabb, mint a másik, ám tény, hogy egyikük sem tökéletes. De miért is olyan nehéz előhozakodni azzal, hogy mit csinálunk rosszul. Hogy én magam mit csinálok rosszul, nem pedig a másik.

Azért, mert a hibáink elismerésével azt gondoljuk, hogy a kudarcunkat ismerjük el. Viszont ez egy rossz hozzáállás. Hiszen azt ismerjük el vele, hogy emberek vagyunk, akik hibáznak, ha tetszik, ha nem. Olyan emberek vagyunk, akikben egyszerre van meg az a kedves és önzetlen magatartás, mint ahogyan egy bántó és egyben önző magatartás is. Sokszor cselekszünk jól és rosszul. Azonban, ha beismerjük a  múltbéli kudarcainkat, borítékolható, hogy egy klassz és felszabadító érzésben lesz részünk. Lehet, hogy a társunk örömmel és gyorsan megbocsát, de az is előfordulhat, hogy nem hajlandó erre. De abban egészen biztosak lehetünk, hogy a hibáink beismerésével a kapcsolatunknak a lehető legjobbat tesszük. A hibáinkat már nem tudjuk meg nem történté tenni, de beismerhetjük őket és bizony bocsánatot kérhetünk miattuk.