Munkamánia, te átkozott!

Miről lehet itt szó? Amikor egy munkamániás a társa elől bujkál?  Valóban bujkál? Állandóan elfoglalt, de miért temetkezik bele a munkájába? Mire vélhető mindez?

Vajon ezzel azt igyekszik elkerülni, hogy ne kelljen szembenézni a saját és a társa érzelmeivel? Vagyis számára a munka kevésbé megterhelő, mint a társával való érzelmi kapcsolat? Hát valami ilyesmi!

Tudjuk, hogy vannak olyan férfiak és nők is manapság, akik nagyon szeretnek versengeni, de konfrontálódni annál inkább nem. Sokszor úgy tekintünk a társunkkal történő konfrontációra, mint egy eleve vesztésre ítélt ügyre.

Egy ördögi körhöz hasonlítanám ezt a helyzetet, amibe ilyenkor belesodródunk. Mert ki az, aki azt szeretné, hogy egy vitában a másik alul maradjon, miközben ő maga még több kritikára és elutasításra számíthat? Viszont veszíteni sem szeretne, mert az megerősíti az alkalmatlanságát , mint férj/feleség, mint apa/anya mivoltában.

Így aztán inkább marad a túlóra, hiszen ha haza sietne, nem kapna mást, mint a társa azt érzékeltetné, hogy férjként/feleségként, esetleg szülőként kudarcot vallott. A munkamániás legszívesebben akkor ér haza, ha a társa már alszik. Ha alkalmatlannak érzi magát jó társnak, jó szülőnek lenni, akkor semmi szüksége arra, hogy ezt még a társa is a szemére hányja.

Ha a kemény munkával sikerült meggyőznie magát arról, hogy sikeres és tehetséges, akkor minek hallgatná a társa panaszáradatát, amelyben ráadásul sok esetben a szülei korholását véli felfedezni. Lekicsinylést és kritikát kap, és ezáltal arra a következtetésre jut, hogy jobb, ha az energiáját inkább a munkájába fekteti, mert ezen a területen sikerekben és elismerésben lehet része.

Egy társ ilyenkor érezheti azt, hogy ő csak egy házvezető és a gyermekek pedig árvák, nincs apjuk/ anyjuk, mert ő a munkája miatt elhanyagolja a családot.

Pedig a munkamániás emberek általában megbízható és felelősségteljes emberek, és partnerük éppen ezért vonzódik hozzájuk a kapcsolat kezdetén. Fáradhatatlanok, energikusak, és képesek komoly szakmai sikereket elérni. Kell ennél tökéletesebb férfi, vagy nő?

Hát még ezen felül udvarias, megértő, figyelmes és nem utolsó sorban jóképű/szép. Tuti, hogy tökéletes férj/feleség lesz belőle!

Aztán egyszer csak a munka fontosabb, mint a társ. Amikor a párunk panaszkodni kezd és besokall a munkamánia miatt, akkor olyan érzés fogja el a „munkamániást” legtöbbször, hogy nem értékeli a másik a munkáját, a törekvéseit, hiszen ő eltartja a családot és megteremt mindent. De ilyenkor a panaszkodó fél pedig úgy érzi, hogy nem ő a fontos, hanem a munka sokkal fontosabb a társa számára. És eljut a helyzet odáig, hogy akit annak idején a munkájához való lelkiismeretes hozzáállásáért annyira becsültünk, lassan eltávolodik. Vagy eltaszítjuk magunktól? Jó kérdés és elgondolkodtató.

Ilyenkor legtöbbször támadó, ellenséges, közönyös viselkedéssel próbáljuk társunkat jobb belátásra bírni, de ettől a kapcsolat még jobban ellaposodik, és teljes eltávolodást eredményez. Vagyis eljön egy reménytelenséggel teli állapot. A „nem szeret” érzése.

De hogy lehet ezt a helyzetet jól kezelni és megérteni ?  Visszatalálni egymáshoz?

Gyere, segítek!