Mert én olyan okos vagyok!

Nem ritka az az eset, amikor azzal szembesülök, hogy a hozzám forduló pár valamelyik tagja olyan nagyon okosnak tartja magát.

Éppen e miatt nem nyitott a változásra, nem szeretne újat tanulni, így köszöni szépen, de nem kér a jó tanácsokból. Teljes mértékben meg van arról győződve, hogy ő mindent szuper jól csinál a párkapcsolatában, ezért neki senki, de főként ne egy kívülálló mondja meg, mitől működne jobban a párkapcsolata.

Ez a társa számára egy nagy nehézség, hiszen ő tisztán látja, ha nincsen külső segítség, akkor mitől fordulna jobbra a párkapcsolatuk. Már annyi mindent megpróbáltak.

Amikor egy rossz párkapcsolatban élő emberen látni lehet ezt a fajta hozzáállást, számomra mindig érthetetlennek tűnik ez a viselkedés, ez a fajta passzivitás. Merthogy az elzárkózó fél „tudása” úgy tűnik, hogy sikerre eddig nem vezetett.

De aztán valahol mindannyiónkban ott van, az a kis nem tudom mi, talán „beképzeltség”, egy meggyőződés, hogy valóban mi aztán tudjuk, mit hogyan kellene csinálni, mi aztán majd megmondjuk a tutit.

De vajon miért így állunk hozzá a dolgainkhoz, problémáinkhoz?

• Mert azt mondjuk, hogy „én úgy is mindent tudok”. Ez a mondat nem más, mint az, hogy nem akarunk a saját felelősségünkkel szembe nézni. Nem nézünk szembe azokkal a hibákkal, amelyek boldogtalanná teszik a párkapcsolatunkat. Vagyis mi jól csináljuk és ennyi.
• Gondolatatink és a hitrendszerünk egy olyan kialakult biztonságot ad, hogy nem akarjuk ezt felbolygatni. Bízunk magunkban és a tudásunkban mindaddig, amíg annyira fájni nem kezd az életünk, hogy kénytelenek vagyunk ebből engedni. Vagy pedig masszívan kitartunk a magunk igaza és tudása mellett, hogy végül a kialakult helyzetünkért, a megromlott párkapcsolatunkért a társunkat okoljuk.

Ezért érdekes a munkám, mert egy ilyen személynek is tudok segíteni máshogyan látni maga körül a dolgokat. Segítek gondolkodni a párkapcsolatáról, a felelősség vállalásról, és nem utolsó sorban a társáról. Megteremteni egy fajta nyitottságot úgy, hogy nem kérdőjelezem meg a tudását, a hibátlanságát és a „tökéletességét”.

Az esetek nagy többségében már az első alkalommal bebizonyosodik, hogy erre nekem nagyobb esélyem van, mint egy társnak. Kívülállóként szemlélve a dolgokat, egy idő után már csak az én szavaim és irányító szerepem számít. Mert ki az az „okos” ember, aki a társára odafigyel egy válságos állapotban, főként, ha az éppen az ő megváltoztatására irányuló tanácsokat ad, vagy éppen elvárásokat támaszt? Hát szerintem senki!

Azt kívánom mindannyiónknak, (magamnak is J), hogy legyünk alázatosak, merjünk és tudjunk tanulni bárkitől bármit. Mert egyáltalán nem vagyunk olyan okosak, mint amilyennek hisszük magunkat. De ez nem baj!