Már megint ide jutottunk…

Sokan úgy gondoljuk, hogy ha a párkapcsolatunkban nem érezzük boldognak magunkat, akkor csupán 2 lehetséges verzió létezik, nem több. Mégpedig, vagy beletörődünk életünk sorsába, vagy elválunk. Azt gondolom, hogy így gondolkodni, leginkább önmagunkra nézve káros. Választunk az agyunkban megszületett kettő lehetséges verzió közül, és azt érjük el vele, hogy a saját döntésünk foglyává válunk. Ha valóban elhisszük, hogy a megoldás csakis erre a két dologra korlátozódik, akkor tényleg önmagunkat börtönözzük be.

Mikor már évek óta nem élnek jól a párok a kapcsolatban/ házasságban és egy közös terápiás munka után mondják azt, hogy: milyen csodálatos feleségem/férjem vagy társam van, vagy, hogy soha nem gondoltam volna, hogy újra képes leszek szeretni a feleségemet/ férjemet, társamat és hogy soha nem gondoltam volna azt, hogy rendbe jöhet a házasságunk. Ha ilyet hallok, akkor megállapítom, hogy nem történt más, mint sikerült mindkettőjüknek megszabadulni a saját tévhitük börtön fogságából.

Sokszor az történik, hogy a szándék meg van bennünk a javításra, akarjuk azt, de aztán ha ideig óráig megy is, nem marad tartós. Ekkor leszünk reményvesztettek és nagyon csalódottak. Ezt egy hullámvasúthoz hasonlítanám. Amikor egy hullámvasútra ülünk, az elindul, és nehezen, lassan megy felfelé. Azért ülünk fel, mert egy jó érzés reményében jövünk onnan le, sikítozva a boldogságtól a sebességtől, aztán megáll egy holtponton és pillanatok alatt már lenn is vagyunk a mélyben és kezdhetjük elölről az emelkedés. Lassan fel és gyorsan le. Majd véget ér a menet, és amikor leszállunk róla, kéz a kézben boldogan megyünk tovább. Ez a párkapcsolatokban éppen így történik. Elhatározzuk, hogy változtatunk. Elindulunk ezen az úton felfelé tele reményekkel, bizakodva. Aztán amikor becsúszik az első kicsi gikszer, lehet, hogy még fel sem értünk teljesen, hogy élvezhessük a lefelé utat, elkezdünk zuhanni villámgyorsan és az elkeseredettség állapotába jutunk. De már nem akkora reménnyel és nem akkora kedvvel indulunk újra az emelkedésnek.  Nehéz nagyon! Ekkor jön a tanácstalanság, hogy: „mit tegyek?” „Hogyan tovább?” Majd újra megbeszéljük, hogy mi a baj. Nem látjuk egyformán, de mégis próbálunk változtatni. Újra felülünk a hullámvasútra, emelkedünk. De jó! Majd újra idejekorán a lejtő következik, és egyre inkább elveszítjük a reményt, az egymásba vetett hitünket. Minél többször erőlködünk felfelé, és nem jutunk el a csúcsra, annál kevesebb energia és türelem marad a folyatatáshoz.

„Úgy sem fogsz megváltozni!” „Már megint ide jutottunk!” stb…

Az idő ebben az eseten rombol, hiszen ez a folyamat sokszor hosszú évekig eltart. Még évek múltán is ezt mondogatjuk: „beletörődjek, vagy váljak?”Miközben ez az időszak hasznosan és eredményesen is telhetne.

Elvesztegetett idő? Meglehet! Az! Mindig azt várjuk, hogy először a másik változzon, aztán majd mi. Nem érdemes így gondolkodni. Ezt az időt érdemes inkább hasznosan kihasználni, mert úgy a gyötrődés és a kudarc helyett meg lehet találni az örömet a változás élményében. Hogy jobbá és szebbé tehessük a párkapcsolatunkat érdemes inkább mielőbb, egy jó módszerrel, tudatosan, lépésről lépésre haladva megélni azt. Hiszen hónapok alatt olyan eredmények születnek, amelyek évek alatt sem.

Addig viszont csak erőlködünk. Nem vagyunk boldogok, és ha mégsem járunk a saját elképzeléseink szerint sikerrel, akkor tényleg ott lebeghet az, amit el akarunk kerülni, a válás.

Ha elakadtok és mindig visszatértek a régi kerékvágásba, tényleg érdemes elgondolkodni, megy e egyedül.