Vajon hajlandóak vagyunk küzdeni? Mert most rögtön az elején mondom, hogy eljutni oda, ahova akarsz, onnan, ahol most éppen vagy: harc. Mert ebben a helyzetben elsősorban önmagunkkal kell megküzdenünk, és ez a legnehezebb.

A súly mi magunk vagyunk, amelyet a saját érdekünkben odébb kellene tennünk, amennyiben úgy döntünk, hogy átrendezzük az életünket. Mondjuk, mert meggyőződésünk, hogy nem vagyunk a jelenlegi párkapcsolatunkban boldogok és jó helyen sem. Mert már mindent megtettünk, és hiába. Bármennyire fájdalmas, ki kellene mondani, hogy: „ ideje lenne leszállnom a döglött lóról!”

De átrendezni az életünk színterét?

Ezt a döntést a legnehezebb meghozni.  Sőt, sokszor képtelenek vagyunk rá. Még akkor is nehéz kilendítenünk magunkat a jelenlegi állapotunkból, ha valami jobb felé tartunk. Ha már érzelmileg sem a múltunkban vagyunk és elvágyódunk ebből a kapcsolatból. De miért van ez így?

Azért, mert bármennyire boldogtalanok vagyunk, és kevésbé kielégítő a jelenlegi életünk, mint fizikailag, mint érzelmileg, mégis meg van az óriási előnye, hogy: kényelmes .

A saját magunk alkotta életterünkbe kényelmesen megbújhatunk. Csak nem mindegy, hogy mindezt szenvedve, vagy jókedvűen tesszük. Képzelj el egy szigetet, a saját lelkivilágod szigetét, amelynek csupán egyetlen kijárata van. A kijáratnál egy kifeszített kötél vár, amely egy biztonságos másik kikötőhöz vezet. Erre a kötélre rá kellene lépned, de tudod, hogy a kötéltánc egy nagyon nehéz mutatvány, mert nagyon könnyen megbillenhet rajta az ember és már zuhan is a mélybe. De közben az ígéret szigete olyannyira reflektor fénybe kerül számodra, hogy  amiben éppen vagy, totál unalmassá és üressé válik. Amikor a kifeszített kötél képe elénk tárul, és elképzeljük, milyen nehéz lehet azon átkelni, és hogy mekkorát lehet onnan esni, akkor egyszerre megdermedünk a helyünkön. Moccanni sem bírunk.Megkockáztatjuk e a változást, vagyis végig megyünk, vagy sem ezen a kifeszített kötélen. Ráadásul ott a magasban?

Ha ilyen helyzetbe kerülünk, akkor vajon legtöbbször mit teszünk?

Van, aki elfordítja a fejét a kötéltől, látni sem akarja, mert nem tudni hova vezet. Van, aki bátran előrelendül és nekivág, és vannak, akik tesznek pár lépést előre, majd hátra, vissza a kiindulási pontra, majd újra előre. Legtöbben a legutóbbi verzió szerint cselekszünk. Szinte rogyadozó lábbal és elszántan haladunk a reflektor fényben pompázó kikötő felé. Közben erősen figyelünk arra, hogy mi történik körülöttünk. A szívünkre hallgatva próbálunk bátorságot meríteni. Meghallgatjuk a körülöttünk élők figyelmeztetéseit is és ettől erőre kapunk, vagy pedig elbizonytalanodunk.

Az biztos, hogy akik megkockáztatják az átkelést, néhányan le fognak esni. Lesz, aki eljut az új helyére, amely jobb, gazdagabb és kielégítőbb a réginél, miközben fáj a hátrahagyottak elvesztése. Büszkeség tölti el őket, amiért megkockáztatták, és megtették az utat. A hátrahagyottak nagy része olyan ember, aki korábban nem tudta, vagy nem is akarta megtenni ezt az utat, még ha jó oka is lett volna rá. Valljuk be, hogy ők zátonyra futottak, de nem akkor, amikor hátrahagyottakká váltak, hanem még korábban. Amikor változtathattak volna, de mégsem tették.

És te hogy vagy ezzel? Voltál már ilyen, vagy hasonló helyzetben?

Legyünk nagyon őszinték magunkhoz! Legtöbbünk mindörökké ott maradna a kényelmi zónájában, ha az össze nem dőlne alattunk, vagy maga az élet nem kényszerítene minket a kötélen való átkelésre, a kötéltáncra. Ebben az állapotban ugyan szenvedünk, sőt belátjuk, hogy ideje lenne megízlelni a változás örömét. De ez nem történik meg egykönnyen. Mert nem kapunk egy olyan nagy lökést, hogy elindulnánk, és ezért aztán egyhelyben maradunk, és csak várunk az örömökre.  Arra várunk, hogy elegendő pénzünk legyen, vagy, hogy megtaláljuk és megismerkedjünk a megfelelő emberrel. Várjuk, hogy visszanyerjük régi formánkat egy szülés után, vagy, hogy kirepüljenek a gyerekek. Olyan hosszú a lista, hogy miért maradunk egyhelyben. Van, aki arra vár, hogy elhagyja a társa, mert így legalább ne neki kelljen ezt a lépést megtenni és bűntudatot éreznie azért, mert ő lépett ki a kapcsolatból. Közben az élet beszürkül, nincs új fejezet, nincsenek új tervek.

De vannak, akik hátat fordítanak a kényelemnek és hatalmas önbizalommal elindulnak a kifeszített kötélen, mert meggyőződésük, hogy jobb élet vár rájuk, és egy boldogabb jövő. Mert a meggyőződés hajtóereje viszi őket előre. Egy felismerés hatására megteszik a nagy ugrást, és mernek kockáztatni. Ezt tettem én is, ezért tudok most erről őszintén és tapasztalatból írni neked!

De lehet mindezt lassabban is csinálni. Úgy, hogy haladhatunk előre szándékosan és tudatosan, miközben tágítjuk a kényelmi zónánkat, lépésről lépésre. Új gondolatokkal a fejünkben. Eltörölve a határainkat és feltárva a lehetőséginket.

Hogy vagy mindezzel? Te képes lennél fellépni ere a kötélre? Arra, amely egy csöppet sem biztonságos? Képes lennél kilépni a házasságból, a párkapcsolatból és megtanulni táncolni? Megkockáztatni az elutasítást, vagy eltűrni a rosszallást? Képes lennél csalódást okozni az apádnak, vagy szembeszállni egy erőszakos fickóval, vagy visszaülni az iskolapadba? Feltéve, ha ezt egyáltalán akarod tenni. Mert csak akkor leszel képes átlépni a saját korlátaidat, ha megfogalmazod, mit akarsz, vagy azt, akivé válni akarsz. Mert mindez bizony túl van ezeken a határokon!

Amikor olyan emberrel foglalkozom, aki valamit szeretne megváltoztatni az életében, de egyébként teljesen képtelen rá, mindig egy 1950-es években írt önéletrajz jut az eszembe: Átugrom a falon.

A könyv egy apácáról szólt, aki azért küzdött, hogy elhagyhassa a zárdát. A cím, szerintem egy érzelmi nehézséget fogalmaz meg, amely erőfeszítést kíván. Erőfeszítést teszünk akkor is, amikor elhatározzuk, hogy egy jobb, és boldogabb lét felé mozdítjuk el az életünket.  Szóval a feladat nem más, mint az, hogy miképpen ugorjunk át e falon, ha az éppen az utunkban áll. Ez lehet a házasság fala, amely nem engedi, hogy kimondjuk azt, amit igazán szeretnénk. Talán ebben a gödörben ülve vigasztalgatjuk magunkat, hogy egy vagyunk a sok közül. Hogy a jelenlegi helyzetünk, és egy egészséges élet között egy olyan fal áll, amely egyszerre önpusztító és egyben élvezetes, mert ezt a falat bizony a szenvedélyeink emelték. Vagyis ez a fal a félelemből és a megszokásból épül fel és nagyon nagy energia szükségeltetik az átugrásához. De amit az ember az élettől és a változástól várhat, az bizony a fal túloldalán található.

Ahhoz, hogy előbbre jussunk, az életben át kell lépnünk az önnön határainkat. Legyen a falon túl több pénz, bensőséges kapcsolat, céltudatosság vagy válás. Mindegy.

Ha teljes életet akarunk élni, ahhoz kényelemre van szükségünk. Ám, ha túl nagy ez a kényelem, akkor meghal bennünk valami lényeges dolog. Mert ha sokat dolgozunk, azáltal elhasználjuk a testünket, ha pedig kevés erőfeszítést követelő feladatot vállalunk, felélheti a lelkünket. Olyan távol van egymástól ez a két pólus, hogy képzeljük el, hogy köztük egy sziget és annak egy kikötője, ahol, ha sikerül kikötnünk, az érzelmi jóllét állapotába, a saját kényelmi zónánkba kerülhetünk vissza, csak térben máshol.

Kényelmi zónánkba azok a dolgok és körülmények tartoznak, amelyeket az életünk előre haladtával, mi magunk teremtettünk meg.  Ilyen a munkánk, a szerelmi viszonyunk, a környék, ahol élünk. A baráti körünk, a párkapcsolatunk. Mindezek egy ideig kielégítőek számunkra, vagyis elégedettek vagyunk. Itt élhetünk és virulhatunk.

Egyszer azonban minden kényelmi zóna kielégítő képessége csökken, ha akarjuk, ha nem. A munkánk már nem jelent kihívást. A házasságban egyre több a konfliktus és a csalódás. Egy régi barát ismét kihasználja a nagylelkűségünket. A titkos találkák izgalmából egyszerre csak kötelesség lesz és a szenvedélyes viszonyt megmérgezi a bűntudat.

Mindig ugyan oda jutunk vissza: kényelem, öröm,  biztonság és kielégülés. A mélységesen becsületes kapcsolatok, sportsikerek, vagy célok, mind- mind, csakis a biztonság hiányába érhetőek el. Csak a kényelmi zónánk határain túl lehet mindezt átélni, és ez a lényege. A kényelem azért olyan vonzó, mert rendkívül biztonságos. Ám a biztonság igen csak lekorlátozza a kielégülést és ezek bizony nagyon fájdalmas korlátok.

Olyan könnyű a kényelmet megfogalmazni, ha csak arra gondolunk, hogy nem lehet más, mint az, hogy éppen nekünk mi esik jól. A kényelemet érzelmi síkon is meg kell értenünk és élnünk, ami nem egy egyszerű feladat.  Szükségünk van  érzelmi kényelemre, amit egyfolytában ösztönösen keresünk és szenvedélyesen ápolunk, éppúgy, mint ahogyan a szeretet és a pénzt. Azonban ellentétben a pénzzel és a szeretettel az érzelmi kényelemért folytatott küzdelmünket nem érzékeljük olyan jól, sőt sokszor észre sem vesszük. Az én kávéházam, az én színem, az én parkolóhelyem, az én esti kutyasétáltatásom… Ez nem más, mint a mindennapi rutin, ami azért veszélyes, mert börtönbe zárjuk általa magunkat.

Mindig azt tesszük, amit tenni szoktunk, hacsak meg nem kíséreljük, hogy változtassunk rajta. Igaz ez akkor is, ha jól, vagy akár rosszul érezzük magunkat. Mert a helyzet lényegében a lényünkből fakad, vagyis hozzánk tartozik. Sokszor van úgy, hogy pontosan tudjuk, mit kellene tennünk, de nem vagyunk képesek rászánni magunkat. Utáljuk magunkat a tehetetlenségünkért és szorongunk a helyzetünk miatt. Mégsem lépünk a kötélre és haladunk a másik sziget felé. Maradunk. Képtelenek vagyunk önállóan előbbre lépni. Vagyis kimondhatjuk, hogyha ez történik, megfeneklettünk a  kényelmi zónánkban.

x

Ez a weboldal cookie-kat használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsuk Önnek. A cookie-adatok a böngészőben tárolódnak, és olyan funkciókat látnak el, amelyek segítenek nekünk annak megismerésében, hogy melyek a webhelyünk látogatóink számára leghasznosabb részei.

Elfogadom Elutasítom Adatvédelmi központ