Az átlagéletkor 75 év. Ezzel nem sok újat mondtam. Az a kérdés, hogy a felnőtt életünk hány évét kívánjuk hidegháborúban tölteni, mikor nem várunk másra, csakhogy a társunk bocsánatot kérjen. Arra, hogy felénk forduljon, megfogja a kezünket, a szemünkbe nézzen és azt mondja: sajnálom.
De mi történik akkor, ha úgy döntünk, nem akarunk bocsánatot kérni? Mert tudjuk, hogy rosszat tettünk, de a társunk is. „Tulajdonképpen az ő viselkedése váltotta ki belőlünk, amit tettünk. De miért nekem kell kezdeni a bocsánatkérést, amikor ő kezdte az egészet.” De kár, hogy nem tanítják meg az oviban, vagy a szüleink, hogy miért. Az, hogy ezt nem értjük, az egész életünkre kihatással lehet.
Ismerős gondolatok?
Nem ritka az a házasság, ahol akár évtizedekig élnek egymás mellett úgy, egymástól teljesen elhidegülten, amikor arra várnak, hogy a másik kezdeményezze a bocsánatkérést. Már talán arra sem emlékeznek miért haragudtak meg egymásra. Csak arra emlékszik a férj, hogy a felesége erőszakosan ragaszkodott a bocsánatkéréséhez, de ő úgy érezte, nem tartozik bocsánat kéréssel. Mert a férj úgy gondolta, hogy a feleségének kellene ezt megtenni, nem neki. Azon vitáztak évekig, hogy ki kérjen bocsánatot a másiktól. Azt érték el vele, hogy mindketten mély hallgatásba burkolóztak. Olyan hihetetlen ugye? Hosszú évekig, évtizedekig kerülgetik egymást. Most azt hiszed, hogy viccelek. De én több ilyet is láttam.
Sokszor testvérek között esik az meg, hogy akár hosszú évekig vagy egy egész életen át nem beszélnek egymással. Az egyik úgy érezte, hogy a másik átverte őt például egy ház vásárlással kapcsolatosan. A másik viszont úgy érezte, hogy ő semmit nem hallgatott el, mindent elmondott, nem akart rosszat a testvérének. Ez sok-sok éve történt és egy szót sem szólnak egymáshoz, pedig 10 percnyire élnek egymástól. Mekkora nagy veszteség! Gondoljuk csak bele, egyrészről mekkora fájdalom ez a szülőknek. Így látni a gyermekeiket, akik egykor olyan szépen eljátszottak és olyan jó testvérek voltak. Milyen lehet ez egy társnak, aki akarva akaratlanul ebben a gyűlölet hadjáratban él. És nem utolsó sorban milyen lehet a gyermekeiknek, akik minderről mit sem tehetnek. El kell mindezt viselniük és nem élhetik meg, hogy unokatestvéreik vannak és azokkal együtt nőjenek fel.
Annál tragikusabb nincs, amikor két ember szándékosan úgy dönt, hogy nem beszélik meg a problémájukat, így el sem tudnak jutni addig, hogy bocsánatot kérjenek egymástól.
Sokszor azért nem kérünk bocsánatot, mert nem tartjuk arra érdemesnek a kapcsolatot. Számunkra nem értékes annyira, hogy kommunikáljunk a problémákról. Akkor tart itt egy párkapcsolat, ha a múltban sok összezördülés volt már, és nagyon sok sérelem gyűlt össze, ami egyenesen a szőnyeg alá lett seperve. Aztán sok esetben kívülről ők a minta pár. Akik soha nem vitáznak. Ilyen is van.
Testvérpár balsorsa az, ha azt mondja az egyik, hogy:” nem küzdök tovább a kapcsolatunkért. Annyi mindent megtettem már és mégsem volt elég, mégsem voltam jó. Ennek ellenére mindig én voltam a hibás. Nem akarom még a hangját sem hallani, nem veszem fel a telefont, ha ő hív. Mindig csak ítélkezik és kritizál. Ezért kerülöm vele a találkozást. Nem fontos a testvérem. „Így aztán nincs is késztetés a bocsánat kérésre, hogy a saját romboló viselkedését belássa és a testvére felé forduljon.
Sokan azonban azért nem kérnek bocsánatot, mert jogosnak, és helyénvalónak érzik a viselkedésüket. Mert egyszerűbb mindig a másikat hibáztatni. Ilyen, ha a társunkra csúnya megjegyzést teszünk
Nem válogatjuk meg a szavainkat, és elborul az agyunk. Majd az is megeshet, hogy bemázol egyet az egyik a másiknak, és utána felejtős, hogy valaha is belátja mekkora hibát követett el. Mert azt mondja :”miért szólt be nekem?” Nem érzi magát hibásnak a történtekért. Ez a szituáció sem ritka. „Mert fizessen az, aki megsértett. Megérdemelte, amit kapott, majd máskor nem csinál ilyet, mert ha igen, akkor majd jobban megkeserüli. Az ilyen ember nem a kapcsolatot akarja ápolni, hanem egyből bosszút áll, megtorolja a sérelmeit. Ilyenkor nem az akadályok gördülnek el két ember között, hanem inkább újabb falakat építenek egymás közé. Ez a szemet- szemért életszemlélet, amit nagyon sokan gyakorolnak.
Pedig egy önámítás az, ha valaki a saját hibás viselkedésére magyarázatot keres, és azt hiszi, hogy ő soha nem tesz olyat, amiért bocsánat kérés járna. Aki így gondolkodik, az nem a való világban él. Hiszen mindannyian teszünk kritizáló, bántó és durva megjegyzéseket,és ezáltal sértő és romboló viselkedést folytatunk.
Az, aki nem hajlandó bocsánatot kérni, egy zátonyra futott kapcsolatban lesz kénytelen élni.
Milyen nehéz kimondani, hogy sajnálom! Vannak érzéketlen emberek, akik képtelenek belátni, hogy ők is hibázhatnak, rosszat cselekedtek. Az ilyen embereknek nagyon alacsony az önértékelésük. Sokszor egy családon belül a gyerekeket okolják, így hogyan is fejlődhetne az önértékelésük? Így aztán ezt viszik tovább. Még rosszabb az a szülői minta, amikor eljátsszák, hogy milyen jó szülők, milyen értékesek, de mindemellett a bocsánat kérést a gyengeség jelének tekintik. A problémát pedig vagy egymásra, vagy valaki másra hárítják.
Pedig a bocsánat kérés építi az önbecsülést. Akkor cselekszünk helyesen, ha már gyermekkorban megtanítjuk a gyermekeinknek, hogy mi szülők is elkövethetünk velük szemben olyan dolgokat, amiért nekik bocsánat kéréssel tartozunk. Hogy a szülő is kérhet bocsánatot, a gyermektől. De azt is egy fontos dolognak tartom, ha a testvérek között teremtsen a szülő békét oly módon, hogy megtanítja őket bocsánatot kérni egymástól. Mert a gyerekeknél, tényleg mindig a másik a bűnbak. Nem lehet igazságot tenni, és nem is kell.
Aki tud bocsánatot kérni, az óriási lépést tesz a felé, hogy felelősséget vállal a tetteiért. Így lehet aztán reménykedni egy kapcsolat jövőjében. Sok sikert kívánok mindehhez!
Legutóbbi hozzászólások