A mondás szerint: akár azt hiszed képes vagy rá, akár azt hogy nem, igazad van. Hogy is van ez? Sokszor nem hisszük el magunkról, hogy egy ilyen komoly döntést, mint a válás képesek vagyunk meghozni és azt véghez vinni. Ez azért van, mert bent vagyunk  az életünk egy kényelmi zónájába, amely  ebben az esetben egy házasság, egy párkapcsolat, vagyis egy szoros szimbiózis. A kényelmi zónában a  a gondolataink jelölik ki a határokat. Amíg ezeket a határokat nem változtatjuk meg, addig nem  tud megváltozni a gondolkodásunk sem.

“Minek fáradjak?” ” Jó ez így nekem!”- mondjuk ezt nagy megnyugvással. Elhitetjük magunkkal, hogy  a beletörődés, az jó dolog.  A másik  nap,  már éppen az ellenkezőjét állítjuk, másként gondoljuk:” Nem csinálom tovább!” Egyik végletből a másikba esünk. Ültél már ilyen érzelmi hullámvasúton? Ha igen, akkor ezt a se  így nem jó, se úgy nem jó érzést, biztosan jól ismered. Egyszer felfelé szárnyalnak az érzelmeink, és reménykedünk, máskor pedig belezuhanunk az elkeseredettségünkbe. Ebből a helyzetből csak úgy lehet kijönni, ha rászánjuk magunkat arra az erőfeszítésre, hogy elkezdünk másként gondolkodni. Nincsen más választásunk! Így válunk más emberré. Mindez ahhoz szükséges, hogy  úgy tudjunk cselekedni, ahogyan  egyébként nem szoktunk.

De konkrétan, mit kell ilyenkor tenni? Tovább lépni! Felkavarni a dolgokat. Kiszállni. Másra összpontosítani és valami újat kezdeni. Ha már nem működik a régi és erről meg is győződtünk, tenni kell valami mást.

Csakhogy sokszor képtelenek vagyunk tovább lépni. Nem tudjuk megtenni,  vagy éppen nem is akarjuk. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem tudjuk hogyan. Elbizonytalanodunk. Nem vagyunk biztosak magunkban, a döntéseink helyességében. Abban, hogy jól mértük e fel a helyzetet. Nem tudjuk rászánni magunkat. Közben utáljuk a saját tehetetlenségünket. Szorongunk, de  mégis képtelenek vagyunk tovább lépni. Megrekedtünk a kényelmi zónánkban, vagyis elakadtunk.

Hogyan vegyük rá magunkat a cselekvésre? Elválni ettől a partnertől? Amikor ezeknek a fájdalmas tetteinknek a következményei olyannyira valóságosak  és a  bizonyosságuk oly csekély? Senki nem lép azonnal. Kevesen lépnek könnyen. Mozdulunk a hátrahagyottak iránt érzett fájdalom és lelkiismeret furdalás ellenére. Cselekszünk, miközben a saját bőrünkön érezzük, hogy a cselekvés már megint kényelmetlen. Ilyenkor átkényszerítjük magunkat a saját határainkon.

A helyzet az, hogy nagyon ritkán tesszük meg azt, amiről pontosan tudjuk, hogy itt az ideje, hogy megtegyük. Kellenek a motivációk. Kettő dolog van, amiért hajlandóak vagyunk szembenézni a korlátainkkal. Az egyik az, amikor szenvedünk ott, ahol vagyunk. A másik, ha  vágyunk valamire, ami túl van a lélektani határunkon.  Legjobb, amit tehetünk, hogy jó alaposan körülnézünk, majd magunkba tekintünk és megpróbáljuk felismerni, hogy valami eltört bennünk. Mint egy váza. Amelynek ha letörik egy apró része, még javítható. De ha leejtjük és darabokra törik, azt már képtelenség összerakni.  Ha valami eltört és javíthatatlan, nem tehetünk mást, mint szembenézünk vele.

A fájdalom azt jelzi, hogy cselekvésre van szükség. Könnyebb elterelnünk a figyelmünket a fájdalomról, nem venni róla tudomást. Közben arról álmodozunk, hogy a fájdalom elmúlik magától. Sokkal könnyebb, mint eltűrni azt a kényelmetlenséget, amellyel a változtatás jár. Mert a változtatás kellemetlen és gyötrő. Nincsen olyan ember, aki boldogan vetné magát bele egy ilyen helyzetbe.  Helyette hibáztatunk, tagadunk, pótcselekvésekbe menekülünk. Ezekben az érzelmi barlangokban keressük a menedéket. Csak egy bizonyos időt szabad eltölteni ezekben a barlangokban, de egy életet nem érdemes.  Az már nagy ostobaság lenne.

Ha elszaladnak az  évek, és mégis a válás mellett döntünk, számolnunk kell azzal, hogy minél később döntünk, egyre nehezebb párt találni. Ilyenkor az a fél, akit elhagytak, bűnbakot keres a másikban: “Miért nem korábban tetted ezt?” – kérdezi. Miközben, az akár évekig tartó rossz kapcsolatnak, ő éppúgy a részese volt.  Akkor miért nem lépett ki belőle ő maga?  Ne hibáztassuk a  másikat!  Helyette gondoljuk végig, mi vezetett az elváláshoz. Mi magunk mit hibáztunk el. Mert a hibák elkövetéséhez is két ember kell.

Ha van annyi önismeretünk, hogy megértjük és belátjuk a felelősségünket, előbb vagy utóbb, képesek leszünk megbocsátani. Ez a legfelelmelőbb, és egyben a legszebb, amit a szeretetben megélt kapcsolatuk tiszteletére, a közös gyermekeink tiszteletére és egymásért hehetünk. Hiszen a feszültség,  ami egyébként a lelkünket emésztené, eliminálódik. Ma már jól tudjuk, hogy az a harag, amit egyébként egy másikkal szemben táplálunk, valójában önmagunkat mardossa, a mi sejtjeinket pusztítja, nem a másikét!

“Életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte az egész életünk úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene.” ( Seneca)

Ha  elégedettebbek,  és boldogabbak szeretnénk lenni, merjünk kockáztatni! Érdemes!

hearts-2040627_960_720

 

Kép: A változtatás akadálya.

x

Ez a weboldal cookie-kat használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújtsuk Önnek. A cookie-adatok a böngészőben tárolódnak, és olyan funkciókat látnak el, amelyek segítenek nekünk annak megismerésében, hogy melyek a webhelyünk látogatóink számára leghasznosabb részei.

Elfogadom Elutasítom Adatvédelmi központ